Kövess facebook-on

Napló archívum

2017 (1)
2014 (4)
2013 (4)
2012 (6)

Olvasósarok



Valahogy így kezdődött...


Ha a Sors úgy akarta volna, talán még normális ember is válhatott volna belőlem tisztes polgári élettel. De a Sors nem úgy akarta.

Marócpuszta - bal láb


1996 nyarán kerültem Marócpusztára önkéntes segéderőként, ami azt jelentette, hogy nem kapok egy fityinget sem, viszont annyit dolgozhatok, amennyit akarok – feltéve, hogy nagyon sokat akarok dolgozni. És akartam! A kezdeti akadozó beilleszkedés után („na, már megint itt van egy elkényeztetett kis pesti p… akarom mondani leányka!”) gyorsan rámsózták a lovagoltatás rendkívül élvezetes futószáras szeánszait, a mének lemozgatását és egyéb nyalánkságokat. Meg kell hogy mondjam: imádtam.

Budakeszi (bal kéz)


2000-ben otthagytam a kaposvári egyetemet és Marócpusztát is, hazaköltöztem Pestre, és elszántan fogadkoztam; soha többé nem megyek lovas helyre dolgozni. Ismerősök lovaira alkalmi munkaként felülök, ennyi. Következetességem persze nem volt hosszú életű.

Zakuszka, avagy hogy NEM szabad lovat venni


A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy 2000-ben már rég letettem a saját lóról. 10 éven át egyetlen vágyam volt egy saját hátas, de egyszerűen elérhetetlennek tűnt. Ahogy múltak az évek, egyre több lovat volt lehetőségem lovagolni, végül volt 3 potenciális hátasom Budakeszin és 3 Nagykovácsiban, ez mennyiségben, időben és távolságban egyaránt sok volt, nem panaszkodhattam, hogy nem jutok nyeregbe. Ráadásul volt alkalmam látni, mennyi nyűglődés és kiadás van egy saját lóval, bármennyire is szereti a kedves gazdi. Így aztán elpöttyintettem a következő, tudományosan megalapozott kijelentésemet:

 -Nekem már nem is kellene saját ló. Minek?!

 - Kár – mondta Csilla barátnőm, a változatosság kedvéért lótulajdonos. Pedig pont ajánlani akartam egy neked való lovat.
  Bruhaha. Mondtam, hogy nem kell! Azért csak kíváncsi lettem; vajon milyen a ló, ki nekem való?

Flex - VÉGRE EGY ÁLLAT, AMIT NEM ÉN VITTEM HAZA!


Már zsenge gyermekkoromban rászoktam, hogy minden kóbor állatot összeszedjek és hazavigyek. Ezt a sportot eleinte családi tevékenységként űztük; ha elmentünk a világ végére kirándulni, szinte biztos volt, hogy egy-két kidobott macskakölyökkel gazdagabban térünk haza. Később famíliám legnagyobb rémületére önállósítottam magam, és tonnaszámra hordtam haza a gyámolításra szoruló kismacskákat (persze volt olyan is, amit a hírünket ismerve egyszerűen bedobtak hozzánk a kertbe.)

Jakab


2002.05.02., hajnali 6 óra – egy Tolna megyei falu vasútállomásán megvettem a jegyemet, kértem egyet élőállat-szállításhoz is, majd nagy nehezen felkapaszkodtam a vonatra szokásos 20 kilós hátizsákocskám és egy soron kívüli, igen érzékeny és körülményesen szállítható sporttáska becses társaságában. A vonat majdnem tele volt, így elszántan bevetettem magam egy fülkébe hetedikként. A hátizsákomat felgyömöszöltem a csomagtartóra, óvatosan ölembe vettem a riadtan szuszogó sporttáskát, és igyekeztem úgy tenni, mintha ott sem lennék. Nem bizonyultam túl sikeresnek, 6 kiváncsi szempár szegeződött rám és a nemtetszését időnként némi mocorgással érzékeltető táskára. Muszáj volt nyilatkoznom.

Legyespej


Egy szép nyári estén 6 óra körül lementem a legelőre vizet hordani a nyomiménesnek. Szokás szerint körbevakarásztam a gigantikus négyfős állományt, amikor Nyüzüge lovam egy farokcsapásánál valami szokatlant vettem észre - a farka alatt mozgás támadt. Nem voltam benne biztos, hogy jól láttam - nagy levegő, ló farkához odalép, farok elfordít, gyomor meglendül. Nyüzügét a végbelén beköpték a legyek; néhány pajkos kukac időnként kidugta a fejét a sebből, és kedélyesen rámkacsintott.

Országomat egy állatorvosért


avagy egy kalandos lóvarrás története

 Lovas helyeken bárhol, bármikor hallhatunk „állatorvosi rémtörténeteket”; a lovamat félrekezelte, tönkretette, nem vizsgálta meg rendesen, csúnyán nézett rá, stb. Szitkozódni, rosszindulatúan pletykálkodni a legkönnyebb dolog. Az állatorvosok keményen megdolgoznak a diplomájukért (is), ugyanakkor a lógyógyászat egyre inkább specializálódik, bizonyos problémákkal sok állatorvos nem tud mit kezdeni, át kell adnia az ügyet egy szakosodott kollégának, de a teljes gyógyulást néha még a legszakszerűbb ellátás sem garantálja. Szerencsére(?) vannak „kommersz” sérülések is, aminek a kezeléséhez nem szükséges magas szintű specializáció… Eddig legalábbis ezt gondoltam.