Kövess facebook-on

Napló archívum

2017 (1)
2014 (4)
2013 (4)
2012 (6)

2012. dec. 09. - Hogy is kezdődött...




Kedves olvasó, üdvözöllek a rajzaimat és írásaimat bemutató honlapomon, a Papírmusztángon.

Már egész kis koromtól fogva szerettem rajzolni, és az óvónénik mindig számítottak Andika kiállítható műveire. Sajnos a témaválasztásom már akkor sem volt túl változatos, csakis állatokat rajzoltam, így eshetett meg az a csúfság, hogy amikor középső csoportban november 7-én megkaptuk a feladatot, hogy rajzoljuk le, mi jut eszünkbe az adott napról és az Auróráról, becsületesen felvéstem az ovis jelemet (esernyő) a lap bal felső sarkába, majd beadtam az amúgy töküres papírt, és nyíltan felvállaltam: az adott napról az égegyadta világon semmi nem jut eszembe, ami meg mégis, az kutyák és lovak híján nem érdemes megörökítésre. A szüleimet be is hívták, hogy fordítsanak nagyobb figyelmet a politikai nevelésemre, pedig az is elég lett volna, ha cirkáló helyett trojka szerepel a történetben.

Nyolcadik után a továbbtanulásról való döntéskor két lehetőség merült fel: ló- vagy rajzirány. Utóbbit magam sem gondoltam komolyan, mivel Anyu korábban beiratott egy képzőművészeti felvételire felkészítő rajztanfolyamra, ahol kőkemény heti egy alkalommal kellett volna 3-4 órán át alkotnom. Sajna a kutya sem kérte, hogy rajzoljak lovat, volt ellenben kisköcsög kisvirággal, fonnyadt néni, kocka és sok-sok drapéria, ami nem igazán lelkesített, így már a második alkalommal látványos fáslibumszlival a kezemen futottam be, heves csuklófájásra panaszkodva. Érkezés utánra rendszeresített rituálém: fásliigazítás, fél órányi helykeresgélés, készülődés, újabb helykeresés, ihletgyűjtés, újabb fásliigazítás, majd gondosan kidekoráltam a rajztábla szélét aktuális lószerelmeim nevével és portréjával. Ezt el tudtam húzni egészen az első szünetig, utána azonban nem volt mese, rajzolni kellett. Ez pedig – ló hiányában – katasztrofális eredményekkel járt, és rá kellett jönnöm, hogy a művészi pályafutást nem nekem találták ki. Hacsak nem kizárólagosan lófejű néniket kell rajzolni, de erre nem sok sanszot láttam.

 A felvételire az esélytelenek nyugalmával mentem (elvégre rengeteg csokit kaptam útravalóul, már csak ezért megérte), és legnagyobb döbbenetemre, illetve rémületemre bejutottam a második fordulóba, ahol egy zöld drapériás csendélet alapján megalkottam „Azonosíthatatlan tárgyak spenótban” című örökérvényű remekművemet, és egy csapásra mentesültem a jeles művészképző intézmény éveken át tartó látogatásának terhes gondolatától.

(Utólag, már felnőtt fejjel rettenetesen bánom, hogy az ominózus tanfolyamon nem tudtam/akartam úgy élni a lehetőséggel, ahogy kellett volna, de nagy-nagy szeretettel tudom csak emlegetni két volt tanárom, Sinkó István és Lajta Gábor nevét, akiknek bizonyára egy életre elegük lett a rajztáblaszéli lóportrékból.)

'Panni

Jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy a rajztudásom (legalább ló-szinten) az első ceruzafogás óta töretlenül fejlődik, de ez sajnos nem igaz... Miután az állatok rajzolása mellett másik fő időtöltésem az állatok mentése és menhelyvezetés lett, a rajzolás szép lassan elsorvadt. A kezem és az agyam egyaránt elszokott az alkotástól, ráadásul rá kellett jönnöm, hogy a lovak rajzolásakor jelentős ihletforrásnak számított az elvonásos időszak, amikor hétközben nem jutottam lóközelbe - talán mondanom sem kell, hogy egy főleg lovakkal foglalkozó menhelyen kicsi az esély a lómentességre. 2007-ben még összekínlódtam az "Első lovas könyvemet", azóta viszont - egy-két kivételtől eltekintve - alig bírtam papírra álmodni valamit.



Most viszont újra bele szeretnék csapni a rajzolásba, remélhetőleg ehhez a honlap is jó inspiráció lesz. Ha az első, zötyögve induló időszakban újdonságot még nem is sikerül prezentálnom, a múltból bőven van beszkennelni- és bemutatnivaló, úgyhogy nem hagyom unatkozni az olvasókat.

Jó szórakozást kívánok,

Várkonyi Andi

ásítás, 1999, csőtoll, saját fényképről

<< 2012. dec. 10. - Node miért pont Papírmusztáng?


vissza